Kultúra
Az Avatar és mi emberek
bulváros.hu
2010 február 20., szombat 11:04 "Az ember romból, majd újraépít" Ezzel a gondolattal indult egy kávéházas asztaltársaság beszélgetése. Kellő alkohol mennyiség és a filozofálásra való hosszú kiéhezettség után. A főtémánk a filmek világa volt. Mitől jó vagy rossz, de nem ragadtunk persze ilyen távlatokban, hanem boncolni kezdtünk néhányat mondanivalója alapján. Szóba került, hogy Tajvanon valaki szívrohamot kapott az Avatar 3D-és vetítése alatt és még a Pápa is megtámadta.
A film alaptörténete: "Valamikor a XXII. században egy deréktól lefelé megbénult tengerészgyalogos, bizonyos Jake Sully (Sam Worthington) bekerül egy különleges programba: egy távoli bolygón kap egy új testet és azt irányítva beépül a bolygó őslakosai közé. Ez a test, az avatarja, természetesen olyan, mint a bolygólakóké: kék a bőre, sárga a szeme, hegyes a füle, majdnem kétszer akkora, mint az emberi test, izmos és hajlékony és van egy hosszú, vékony farka is. A cél az, hogy baráti kapcsolatot építsen ki a helyiekkel (Navi a törzs neve) és minél többet megtudjon a szokásaikról. Nem, igazából nem ez a cél; az a cél, hogy az amerikai hadsereg minél többet kibányásszon a bolygón található varázslatos ércből, ami a haldokló, kizsigerelt Földön remek energiaforrás lenne. A kő fő lelőhelye a Navik faluja alatt terül el, úgyhogy hiába a tudósok barátságos kísérletei, hamarosan beindul a katonai gépezet, mert az erőszak talán mégiscsak hatékonyabb, minthogy derűsen virágfüzéreket fonogassunk egymás hajába.
El lehet mondani, hány klasszikus filmből gyúrta össze Cameron a sajátját: van itt Mátrix, Farkasokkal táncoló, Új világ, sőt, District 9. És még tíz másik. De az Avatar olyan okosan, olyan profin van összerakva, hogy nyugodtan megvonhatjuk a vállunkat: és akkor mi van? Cameron fogja az ősrégi építőkockákat, és úgy tapasztja őket össze, hogy abból aztán előbukkan valami, amit eddig még soha nem láttunk. Csak a Pandora van, ami amúgy IMAX-osan, a bujazöld indáival körbefon, felemel és nem enged.
Annál érdekesebb ez a hatás akkor, ha azt is figyelembe vesszük, mennyire kiszámítható, ízig-vérig hollywoodi produkciót látunk. Cameron legnagyobb bravúrja nem az, hogy jó film lett az Avatar, hanem az, hogy annak ellenére lett jó film, ami. Egyetlen pillanatra sincs a nézőnek kétsége afelől, merre halad ez a sztori. Ebben a filmmel kapcsolatban, hasonlóan sok másik filmmel ebben a műfajban, nem igazán lehet spoilerezésről beszélni. Itt ez a Sully gyerek, ő a hős. Esetlen pali, annyira, hogy még járni sem tud. De ebben a történetben mégis ő lesz az, aki átugrik rengeteg akadályon. Nincs könnyű dolga, de befogadják az indiánok, aztán ő lesz a legnagyobb indián, minden lehetséges világok hőse. Szerelmes is lesz, mert az ember társas lény. Szomorkodni is fog, mert az élet nehéz. De a végén, na a végén, győzedelmeskedik. Addig viszont lehet érte izgulni, meg lehet őt szeretni, annyira, hogy aztán a végén büszkén húzzuk ki magunkat helyette is.
És ott van persze a látvány. Erről nem nagyon lehet mit írni. El kell menni a moziig, megvenni a jegyet és szépen beülni rá, mert ezt speciel semmi értelme letölteni. Az Avatar ilyen értelemben fontos pillanat a mozi történetében: valami olyat képes mutatni, amit semmilyen más médium nem tud elhozni nekünk. A fények, az árnyak, a mozgó, lüktető valóság olyan szinten vibrál a szemünk előtt, hogy néha azon kaptam magam, hogy azt képzelem, én is egy sci-fi szereplője vagyok, aki éppen valami különleges térhatású moziban ül, valamikor 2154-ben. Nem lehet, hogy ez valóság legyen. Pedig az: James Cameron és 2-300 millió dollárnyi munka, ami ebben benne van, elhozza nekünk azt a látványt, amit eddig még elképzelni is nehéz volt a mozivásznon, nemhogy felrakni rá. A hősszerelmes hős szerelme, Zoe Saldana úgy játssza végig ezt a filmet, hogy egyetlen pillanatra sem jelenik meg emberi alakban. Mégis teljes értékű ez a színészi alakítás. A kék bőr megfeszül, megvillan a sárga, nagy szem és ott az ember a lény mögött.
Persze jó volt Sigourney Weavert újra látni és jó ez a gyakorlatilag ismeretlen ausztrál színész is, Sam Worthington, akinek Cameron odaadta Jake Sully szerepét. Jó volt elnézni ezt az új arcot, Jake Gyllenhaal vagy Matt Damon fele ilyen érdekes lett volna a Pandora bolygón. És remek ötlet az is, hogy ez egy tolókocsis, leszázalékolt katona. Nincs mit vesztenie, inkább beleugrik a furcsa, veszedelmesen idegen dzsungelbe. Annál nagyobb az öröme, amikor kék lábujjait belemélyeszti a homokba és nekiiramodik, újra él, újra rohanni kezd.
Az Avatar tele van élettel, ezért olyan mámorító élmény végignézni. Egy szép, idealista mese arról, hogy vigyázni kell a Földre, meg arról, hogy a háború és a helyi lakosok kiirtása úgy általában nem szép dolog. Szinte minden ötödik percben a könnyzacskós pátosz határán egyensúlyoz, de csodával határos módon valahogy mégsem lehet kiröhögni, még akkor sem, amikor kék gúnyájában az amerikai tengerészgyalogos pusztuló Földanyánkról mesél az idegen bolygó titokzatos istennőjének. Szép és felkavar, még akkor is, ha mese. Egy csodálatos, távoli, kékbőrű világ lehengerlő meséje."
Miután végig néztem rendkivül dühös voltam, mint a gyerek akinek nem fejeznek be egy mesét. Fantáziában valóság, ez adott értelmet az Avatar-nak. Szeretjük az emberábrázolásokat, vissza nézni a jellemvonásokat. Mi történik benne? Útra engedhetünk egy elképzelést, miszerint nem váltazunk, mert az érdek mindenek felett van, túl az érzéseken, az idegen kultúrák és a természet tiszteletén, hiszen a filmvásznon nem azért deportálják magukat a Föld lakók az idegen meseszerű lények testébe, hogy élvezzék és megértsék világukat ezen keresztül, hanem azért, mert van egy kincstáruk, amiből táplálkozni akarnak anyagilag, de mindezt bármi áron.
Az idegenek világa hiába lenyűgöző színekben, csodákban, értékekben, nem számít, mert nem a mienk, nem kell vigyáznunk rá. A lényeg nem annak a pusztítása amihez nincs köze az embernek, hanem éppen az amihez közünk van. Szóval azt mondhatjuk, hogy a Föld csodálatos, mégis érdekvezérelt, értékromboló, környezetszennyező, pedig az emberé. Ez itt a mondanivaló, hogy a főszereplőn keresztül kirajzolódnak az emberi méltóságok, de mégis elnyomhatóak, ha a felépített társadalom ezt diktálja, vagyis az egyén döntéshozatala a lényeg, hogy mit csinálok én ma, azért, hogy ne romboljak, és nem az, hogy egy legyen az érvelés mellett, mely arról szól, hogy mindent a modernitás felépítése érdekében. A film egy fantasztikus mesének tűnik, amiben látványos klisékkel 160 percre elvarázsolja nézőjét, de Cameronnak nyilván újra csak célja van.
Pae
Hozzászólások (0)